Szintvonalrajz

törtlábú kalácshuszárok, kerékvető,
mérgedt, néhaiszürke mezsgyepor.
útpartra százados vásárszenny szakad,
sávközépen harangkondulás térdepel
és tátottpofájú felhőállatok nyelnek
szappannámállott lelencholdat
mindentgázolás előtt.

uram, rámszigorultál eszterláncholtat,
mivé kalimpálhat hát úrnapnyi holnap…

szűkesztendősavak böffennek
meglékült gyomorból irányadónak.
lefejezett bronzképzetek járnak
kollektáért hamaránszülő béranyákhoz
és lassúrozsda jószaccozza
karigonddal csírátlanított abortuszfogók
ékszerhedő pikkelyét.

uram, rámszigorultál eszterláncholtat,
mivé kalimpálhat hát úrnapnyi holnap…

folyvást fényesülnek alakartcsillagok
bársonytitkú, lánggalavított pályaíveken.
aratnak apárólfiú mézeskalácsosok,
szakmányban szabnak ónostükröket
és pléh színezüstté nemesülhet
sóvárak tág tekintetében
önnöncsudától.

uram, rámszigorultál vak lelencholdat,
mivé kalimpálhat hát úrnapnyi holnap…

léttérré át sosem lényegül idő.
megfoltozott valóságmérnökök kezében
szépredörgölt istendiadémok…

éjdeleken szíklő mennyugart térképezek.

 

Szívem mögé

megpörkölődve
szív mögé hullnak
kisded szavak.
folyékony izzás
súvadó szemhatárú múlt.
kaparásznak már
bebábozódott jóslatok
és fekete szirmok nyílnak
pokollá savanyult égben.
forrásvizek visszacsuklanak
tisztafényű üregeikbe
s akárha büdös levegőt,
körénkböffennek
lejárt szavatosságú jelent.
hisz ereinkben már
megkevesültek mind
magabízásunk ajándékai…
megpörkölődve
szív mögé hullnak
anyánk cukros szavai
s kancsókavirágok nyílnak
arcmássavanyú égben.
nekünk már csak
kimért büdösű légszomj.
nekünk már vak,
tegnapig csukló forrásüreg.
hadonásszunk hát leköpött napba
szélmalmos kezeinkkel,
hátha megcsillannak
takonnyáolvadt szárnyaink!

megpörkölődve,
szíved mögé zuhannak
gebedt szavaim.

Kórisme

nem hágy nyugalmat
mi körmödre ég
lassútlan pörög
lendítőkerék

reádfeszíti
mit sosem felejt
rabtartó elméd
végül mélybe ejt

hívatlan vendég
világtúl bálon
csontigtáncoltan
partravet álom

rádroppan idő
őrangyal dadog
mélán szélednek
árvult csillagok

meghígul kátrány
ég alja lobban
légy üdvöz újra
pokolmalomban

mindent bezabál
városfenevad
árnyad csak ami
belőled marad

rozsdazaj terül
vagy míg vanni kell
cseréptetőkön
harangszó szökell…

Légycsapóünnep

mennyi afrikkal pudvás szív
vásártéri forgatagban!
mennyi sztaniolba tekert
harmadnapos irgalom!
ropjatok csak világölelő táncot,
figurázzatok démoncsapást
csontigszaros vitézkötésben,
akárha tapodnátok veresrevedlett,
hitelnyalókán túlkövérült
bőrötökön cifragyalázva!
megjött már aratása
vízbefúló bőjti szeleknek,
megjött már legfeketébb holló.
kiáradnak sorra hályogvető
fenntarthatóságpántlikájú
műbársony légycsapóünnepek
vártáthaló fasorokba,
tucatjaolcsó kocsmapohárban
cingárrácsömörül barátság,
szurokkádermed elbitangolt idő,
odaszáradt borkarikák ölelése
kulcsol csak csöndbe emberi szót.
áldlak kanálisbavetett fájdalom,
áldlak dobbanások közébe
odakozmált mindenségtegnap!
áldlak leköpött csillagbölcső,
legszélső temetőárok!

Csillagugar

elharapott szók
torokbapernyült káromolások
agóniás temetővirágaival
díszítem föl ez oltárt,
vagyok vérrel böjtölő bűvész,
vagyok megalvadt idő.
hozzátok hiába,
hozzátok köribém
cingár valóság valahány
hétszerkiszakadt sarokkövét!
hozzatok megrekesztő,
galambfejér igazságokat
csillagok hátsóudvarairól...
potyán, hozzátok vetélt hitem...
varázslat immár megkevesült!

csördül-e hűbéred
kiporciózott üdvözülésben?
léssz-e szökő keresztkomája
reszkető kezű ácsnak?

fölpattannak zárpecsétek,
szőrénfordulnak tükörterek mind,
ezüstcsörgéssé hullámlik idő és
eljön, eljön kiűzött angyal…
arctalan.

 

SzegediLap 2016. 02. 28.

Szepezdrozsda

Úton kövér porcsinok futása,
hamvaskák léniásan, lagymatag
szellők, nyári, kába délutánban
fű közt vérlángot izzó langy agyag.

Dió-, s kámfor illatú fiókok,
üvegcserép, kincses, süppedt halom
és a mennytartó fenyőknek árnya
késéles, mászhatlan ciklopfalon.

Lenn, szikrát zengő tenger víztükör,
világtúl derengő Lelle árnya.
Vackorfanyar, cirmos almát szülő
fácskán, lármás angyal pilleszárnya.

...

Daráló, mesét surrogó köve,
kerengő álmaim vadászta pók –
dűlöngve felhulltak mind az égbe
verandán a furcsa árnyéklakók.

...

Kerti útra égve sárgáll a gaz.
Fenyők helyébe roskadva mennybolt,
veranda nincs, málló, vaksi házfal.
Angyal se száll. Talán semmi sem volt…

Szőttes
                   Évának

Tenyeremben
    dúlt vonalak,
    seregélyek.
Nyűtt lelkemre
    tegnapodnak
    ma-fekélyek.

Öklösödnek
    tárt kezeim,
    hahogy alszom.
Tovanyílnak
    éjszántások
    nyakon, arcon.

Zúzott tükör
    cserepek közt
    fut az álom.
Vérgyöngyökkel
    behavazott
    puha tájon.

Csillag hamvaz
    pilinkéző
    tűzvirágot.
Bárhol lennél,
    idebűvöl
    a hiányod.

Tenyerembe
    tenyered van
    beleszőve.
Sose köt tér
    ezután már
    az időbe.

 
Szózat 2015. 06. 12.

 

Zengő ércz
                   Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három;
                   ezek között pedig legnagyobb a szeretet.
                                                                              Saul 1 Kor. 13,13

de minek is
egyre hidegebb van
szent útszéli beszédre
komposztált emlékekből
csavarok dunsztkötést
hollós szitkaim köré
ám viaszosvászon
asztalterítőmről sohasem
pallom földre maradék hitem
kétszersült morzsáit
hát miért is ne
címkegyűjtő értelem
röhögjön csak
orrabuktató léptemen

*

elfőtt már
az éjek habja
minden vágy lehetőség
penészlőn belesorvadt
nappalok darabolós ágyaiba
és pengőn megcsömörültek inak
szakadatlan felmutatásba
mert már új szüreten
rozsdálló kordonok közé
súvad lapos ég
vállamra seregélyek árnya
arcodat nézem
kérdések égtek bőre alá
reménylő angyalok szárnya
karcolta betűk fénylenek
mosolyod árnya

*

minden tél
ecetszilánkokat izzad
körémkavarognak majd
hogy fölboruljon táncrend
és földig repedjenek
aranykeretes velencei tükrök
útálságok harmatától
szemmelvertek kurvák
pénteki kocsmazugokban
markolászva igéretig
szerettem különösen e
lennvilágszagú indóházakat
honnan szertesorjázik
szűk sorsnyi közzel
rendezett múlás
pedig olykor láttam
magamat is béna kupék
galambszaros ablaküvegében
akkor voltam csak ennyi
akárha nyár kérdeztem
tudsz-e szeretni

*

vers zizzen
tegnapba feszülő
fonálon imbolyog
meztelen álom
két pingált báb leng
szögre akasztva
atya fiú

 

Szózat 2015. 05. 02.

Hiver, le café chaud et une cigarette nationale

 

Koszsárga égből
gyapotfonálon
lógnak a házak.
Ágbogban álom.

Pincékhez ragadt
sovány utca, kert,
a csönd vatelint
köréjüktekert...

Rozsdás varjúhang
bont holt díszletet.
Aztán egy harang

leng kába ködben.
A van (tán lehet),
ma helyrezökken.

 

 

 

Haza, mégis...

 

ahol emlék rádvicsorul,
jogod kalodába szorul,
ahol idióta a jó,
torokraforr, varasul szó;

ahol vers csúfolt nyüszögés,
büntetlen hasíthat a kés,
ahol tüntetni nem elég,
csőretöltve célszerűség;

ahol bűnt terít ítélet,
jóvátétel ára élet,
ahol gyereked is rab lesz,
mindegy, tűrsz vagy beledöglesz;

ahol már szervbank a tested,
rákod magadnak kerested,
ahol az is kirabolhat,
ki eltemeti a holtat.

*

Mi lehet lenn magasabb még,
szikrás tűzben kalapált ég?
Lehet hűbér, átörökölt
vággyal pokolteríték föld?

Lehet ölnél csigerebb íz,
sárárnál fojtogatóbb víz?
Időtlen örvénybe mi űz,
kese füstté oldjon a tűz?

Szívzugban ép haza érik,
útnak csilló, magos égig
haza, hol gyökerül lélek.
Szerelemszült örökélet.

 

 

 

Ellinikí dimokratía

 

pireuszban partra kergeti
éhség mind a sirályokat
sírnak elveszett kölyökmacska hangon
rebbennek egyre közelébb
kikötőbakon gubbasztok én is
öntöttvas hidege átjár jobban
összehúzom könnyű nyári kabátom
nincs semmim
mit koldus madárnak odaadnék
zsebemben kotorászok
régi érmék bronzreve martak
fájnak e sovány
piszkosszürke kísérők
föllelek ím egy euróst is
némán libegnek kövér hasú kompok
feszül ernyed acélsodratú pányva
ma se futnak ki a parttól messzi habokra
maradék drahmán szélbefeszülnek
két árbócon a vásznak
pengnek a lanthúr kötelékek
nyomdokvízre testes sirályok le- lecsapnak
húszason periklész párkákra mereng
járomcsontján búcsút csillan még e ködös nap
rézdarab múltbaveszett semmikorong
feketült szók ΕΛΛΗΝΙΚΗ ΔΗΜΟΚΡΑΤΙΑ
sikongj csak európé bikahágta cemende
sós habokon naplemente
megvérzi ez égbehajított egy euróst
mielőtt tengerbe zuhanna
ketten rángó gyomorral
nézzük e bíbor hanyatlást
ülök rozsdavirágos kikötőbakon
borzongat sóízű szél
sirály lábam mellé települt
szutykos szárnyát félig leeresztve
pireuszban ma legnyomorultabb
sír kölyökmacska hangon
arcomat nézi

 

 

Ki kéri számon?


másikorcatartó volt lenne mindig
ez a nagyakarásos árva ország
vitézek teremtek és olyik kik sárbaintik
míg orvul szegletenként hazahordták

júdásezüst a fillérre váltott pályadíj
ösz hajra kozmált egyenglória avas
szókból fejretákolt káprázatbabér –
lettél bányánvakult szádban zablavas
véknyadon bár lazulhat önhúzta szíj
abrakos szabadság szárhosszúig ér

ki kéri számon – kicsoda majd aki válogat
resttömjénes áltatva gyilkolt álmokat –
eltékozolt képzeletbüszke paripaságot
szemrerákult-ellenző öszvérvilágod

kicsoda ki felölti szögekkelvéges feszületsorsát
szülessen parázs-szívéből lángmadárul ország
simítva kölcsönrovást túl hét halálon élteti

lesz lenne névreméltó aki számonkérheti?

 

 

Megíródom


minden papírlapot
már beszitált porhó
róvok titkos jeleket
éppen olyanok
akár a betűk
szavakká bokorulnak
hogy ne legyen
kiolvasható
ránézésre mindjárt
az érthetetlen

tennék új lapot
de arra is porfehér
szorongás feszül
becserkész
tétova kezem
rejtekes barázdát
csontig pőre
szavakat sorolni
közönyhideg hóra
megírni engem

van nap hagyom
hómart papírlapon
ne indázzon vádló
míves arabeszk
magamhoz-út szakad
szétszélednek
ólomsűrű szavak
mikor tejüveg hajnal
végetlen útvesztővé
megreped bennem

 

 

Csontjában huzat


Mert nem élhet ártatlanul
ha minden ütlegből tanul,
nem lánglobbos csipkebokor
bújtatja kandi istenét,
kosszarvval zajg, süvölt a kor.
Késeket hömpölyget setét –
elmetssze tőle mindenét.

Mert nem élhet ártatlanul
ha éje rendre borba fúl,
rácsot fon rejtős szavakból,
értelmevesztett kinn, belül,
megváltást nem vár a naptól.
Csontjában huzat hegedül –
enmaga, ki melléje ül.

Mert nem élhet ártatlanul
hogyha hátak mögé lapul,
vakultan rajzik, mint tömeg:
szabadság! csahosan sivít,
ha az kell, magát dönti meg.
Együtt, kész ölni véreit –
gyilkos hitét gerjeszti hit.

Mert nem élhet ártatlanul,
hát élni tanít, hisz vadul,
visszasemmül minden érték,
gépricsaj már a létezés,
megtartón csak csönd a mérték.
Tudja, példája nem kevés –
kenyérszelésre kell a kés.

 

Siklórepülés az éjben


Hol a jussként hitt világ? Tudom, legyintek.
Hadak Útján senki. Már nem várok hadat.
Fölzuhan a karnyújtásnyi ég – tekintet,

fáradt vagyok. Tán sírhatnék az egészen,
amint elporlott a részem. Hát ez maradt:
nem buknak alá angyalok, ahogy régen.

Futkos ki van még, szembe vagy egy irányba,
arctalan tenmaguk űzik mindhiába,
akárcsak sornyi szózatot sem hallani –
aprópénz csörög csak, már semmi angyali.

Földre bólong a fej és úgy kerek egész –
akárha megtört szárny, lenn kalimpál a kéz.
Ahol azelőtt érthető Isten lakott,
késhegyek luggatják az éji kárpitot.

 

 

Szélső fíúknak


fiúk ti szélen
világnyi szégyen

vesszen csak vére
dob hazát oda
koncért cserébe
fattyú ostoba

zajongnak vágyva
elülni füstöt
számolják már a
harminc ezüstöt

kötéllé sűrül
hóhérló idő
jussul érdemül
hulltok mint a kő

fölsejlik titok
rólatok beszél
surrog mint szitok
júdásfán a szél

torpanva hallgat
míg rátokalvad
világnyi szégyen

fiúk ti szélen
fiúk ti szélen

 

 

Kórkép – 2009 nyara


Leterített vadként a gyárak. Meredt, fölhámló faluk ezernyi vak szeme
gyomos csöndbe bújt bomlást kutat: bárha lett, hát kinek volt itt élete?
Izzadt álmában napfélig lebzsel, aztán ődöng tovább a munkanélküli –
nem tudja már, a gyáros úgy lopja meg, hogy vesztét a munkabér szüli.

Kinek kevéske van, másra lesve védi – ha rokkan is, magának még remél –
bár nyomorba szédült családok jaját terelgeti falak mentén a szél.
És nem reccsen még lármafa, vészt nem zúg félrekondított harang.
Életünk ellen is benyújt megtervezett, kíméletlen inkasszót a bank.

A földműves ha váltig gondolkodik, egyszerű szót kínjára mégsem talál –
végtére, bár váltságot ez sem ad, nemlétbe menti át a meghívott halál.
Sok ezredév a lelkekben kihúnyt. Megannyi hősnek hiába hullt a vére.

Hány gyermek nő semmibe!... sorsukban tenyészpojácák tucatja mérvadó,
de fennenbölcs száz törvényt citál és kotlik elvein a kilóra vett írástudó.
A foglalók kivárnak! Míg minden áruló vigyorral mutat önnön nemzetére.


Intés
Mindennek sorja van! Méretünk külön-külön, s hogyan épülünk egészet!
Lassan fordúlnak fönn a csillagok – Hadak Útján felénk poroszkál a végzet!